Koppány
leverése
-
A
997. év István
számára két súlyos
traumát hozott:
elvesztette apját és lelkiatyját.
Géza
halálának 997. évi
dátumában nem
kételkedhetünk, annak ellenére sem, hogy
a Pozsonyi
Évkönyv 998 alatt szerepelteti e hírt,
miközben
helyesen közli Adalbert
vértanúsága
idejéül 997-et. Ezzel szemben a nagyobbik
István-legenda teljesen korrekt
időmeghatározást
ad: Géza „az Úr
megtestesülésének 997.
esztendejében a
haszontalan világ nyomorúságait az
égi
örömre váltotta. Ugyanebben az
évben Szent
Adalbert püspök Poroszországba indult,
hogy hirdesse
az Isten igéjét, és ott a
vértanúság
pálmájával
koszorúztatott meg.” Már maga az a
tény,
hogy a legenda egymás mellett szerepeltette Géza
és Adalbert halálhírét,
arra mutat:
mindkettőnek a közlését
egyaránt fontosnak
tartotta hőse, István szempontjából.
Adalbert
vértanúhalálának pontos
dátumát megőrizték a
források (997.
április 23-án történt),
Gézáét viszont nem. Alább
említendő
megfontolás alapján inkább az
év első
hónapjait
valószínűsíthetjük.
Géza még életében
Istvánt
jelölte ki utódául, a
hatalomátvétel
elé azonban komoly akadály tornyosult. A magyarok
feletti
főhatalomnak ugyanis már a Taksony-Géza
uralomváltás idején vissza kellett
volna
szállnia az
árpád-leszármazottak első
ágára, Tarkacsu vonalára. Akkor
azonban –
vagy valamivel később – Géza
megegyezett a
hatalomra a nomád öröklési rend
szerint jogosan
igényt tartó Tar Szerinddel, és a
Balatontól délre eső vidéket, Somogyot
átengedte neki kormányzásra. 997-ben
Tar Szerind
már nem élt, viszont Géza
halálakor
bejelentette igényét a fejedelmi posztra Szerind
fia,
Koppány. Szerind pogány voltára Tar
mellékneve utal, Koppány
pogányságát
ugyan kifejezetten egyik kútfő sem említi, de
tervei
és céljai arra vallanak: aligha lehetett
keresztény. A nagyobbik István-legenda
homályos
célzást tett mind Koppány
(és Ajtony), mind
a neki(k) szolgáló nép
pogány
voltáról: „a pogányok
vonakodtak nyakukat a
keresztény hit igájába hajtani,
és
főembereikkel együtt azon igyekeztek, hogy kivonják
magukat
István uralma alól”.
-
-
Összesen
három forrás
szól Koppány felkeléséről,
és kettő
annak okát – bár eltérő
retorikával,
de – ugyanabban a tényezőben jelöli meg.
A
pannonhalmi kiváltságlevél
István
nevében fogalmazva arról írt:
„egy bizonyos,
Somogy nevű megye el akart engem űzni az atyai
székből”.
(A „megye” szó természetesen
nem 997-re,
hanem az oklevél írásának
vagy
bővítésének idejére
érvényes.) Az eseményről a
legrészletesebben tudósító
14.
századi krónikakompozíció
szerint
„Géza fejedelem halála után
Koppány
vérfertőző házasságot akart
kötni Szent
István király anyjával, meg akarta
ölni Szent
Istvánt, hercegségét pedig
saját hatalma
alá akarja vetni”. Mindkét
kútfő úgy
tudja tehát: Koppány arra törekedett,
hogy
Istvánt a főhatalomtól megfossza, illetve
megölje,
továbbá hogy maga vegye át az uralmat
István hatalmi része felett. Ezt jól
szimbolizálja az a terve, hogy feleségül
vegye
Saroltot. A nomád rendben ugyanis a
megözvegyült
(fejedelem-)asszony kezére az elhunyt
nagycsaládjának legidősebb férfi tagja
(a
„sógor”) tartott igényt. E
házassági terv felvetődése
bizonyossá
teszi: Koppány a főhatalom
megszerzésére
készült, s ennek
legitimitását a nomád
öröklési rendben, valamint Sarolttal
való
nászában látta. A kisebbik
István-legenda
ellenben úgy fogalmaz: „Bizonyos nemesek, akiknek
szíve a renyhe dőzsölésre hajlott,
látva,
hogy bevett szokásaikat elhagyni
kényszerülnek, a
király törvényeit
ördögi sugallatra
megvetették, a régi élvezetekhez
lelkükben
visszafordultak.” Ez azonban jóval az
események
utáni – bár
kétségtelenül
logikus – magyarázat, amikor a
történeti
távlat már világossá tette:
mivé
alakult István új rendje, és mivel
szegült
szembe Koppány. Persze mindebből a kortársak
(akár
István, akár Koppány) már
sokat tudhattak
vagy érezhettek, de 997-ben az ősi szokások
még
aligha kerültek komolyan veszélybe, és a
királyi törvények prése sem
szorított
senkit (mivelhogy azok utóbb keletkeztek). A
kétféle
tudósítás között
abban mutatkozik ellentét, hogy a pannonhalmi
oklevél
és a 14. századi krónika szerint
Koppány
volt a kezdeményező fél, a
támadó, ő akarta
a Géza kori status quót
felborítani, a kisebbik legenda szerint viszont Koppány
voltaképpen István újat
akaró
kezdeményezéseivel
fordult szembe, azaz
védekezett, óvta a régi
szokásokat. Nem
csupán a történeti logika, hanem az
események
is arra mutatnak: az előző beállítás a
történetileg hiteles.
Hogy
mikorra tehető Koppány
fellépése István
trónutódlásával szemben,
arra – ha
nem is teljes bizonyossággal – egy
sajátos
forrás adhat támpontot. Aurillaci Gerbert reimsi
érsek, aki II. Szilveszter néven
rövidesen
római pápaságra emelkedett,
talán 997
június-júliusában arról
írt III.
Ottó császárnak, hogy
„nyugtalanító gondokkal terhesen telnek
napjaim
és éjszakáim. Szkítia csak
növeli
gondjaimat, Itália sokasítja; a gondolatra, hogy
[cserben]hagyjuk a szkítákat, és nem
megyünk
Itáliába, megborzongok.” Bár
felmerült,
hogy a „Szkítia”, illetve a
„szkíták” az elbai
szlávokra
vonatkoznak, akikkel III. Ottó hadban állt,
mégis
sokkal nagyobb annak a valószínűsége,
hogy a
magyarokat jelölik. A nyugat-európai
írásbeliség a magyarokat
már a 10.
század eleje (Regino krónikája)
óta a
szkítákkal hozta kapcsolatba, míg az
elbai
szlávokat sohasem nevezték így. Az
itáliai
gondokra történő utalás a
görög XVI.
János pápa – Ottó
és a németek
iránt ellenséges –
magatartására
vonatkozik. E pápa ugyanis egyenesen azzal
kacérkodott,
hogy a bizánci császár
felségjogát
ismeri el Róma felett.
-
Röviddel
e levél feltehető
keltét követően (997
július-augusztusában)
valamelyik német főember azt válaszolta
Gerbert-nek:
még nincs eldöntve, hogy a
császár serege a
szkíták vagy Itália ellen fordul-e,
mivel a
szkíták számos törzse a
császár
birodalmának akarja alávetni magát,
és a
pápa is barátságos
magatartást
ígért. Eszerint Koppány
felkelése 997 első
hónapjaiban robbanhatott ki (ami
irányadó
Géza halálának idejét
illetően is), ha az
év közepén
Nyugat-Európában már
tudtak róla. Az ottani érdeklődés
több,
egymással összefüggő tényezővel
magyarázható. Ebben már
nyíltan
kifejezésre jutott III. Ottó új
politikai
irányvonala – és annak
részeként a
birodalom keleti határvidékein
történő
események befolyásolása –,
amelynek
alakításában Adalbert mellett
éppen a
császár nevelőjének, Gerbert-nek volt
igen
jelentős szerepe.
Ugyanakkor
– a bajorországi
esküvőt követően – immár a
magyaroknál
tartózkodott Gizella, így egy, máskor
tisztán „magyar ügy” (a
trónutódlás
kérdése)
bajor-német üggyé, sőt az
egész
kereszténység
ügyévé vált.
Hiszen nem lehetett közömbös
Nyugat-Európa
számára, hogy a
félpogány-félkeresztény
Géza
után a régihez ragaszkodó
Koppány vagy a
kereszténységet
szívvel-lélekkel
magáénak valló István
lesz-e a
nagyfejedelem. Hogy III. Ottó komolyan fontolgathatta
német sereg küldését a
Kárpát-medencébe, a fent
idézett
levélből világosan kitetszik. A pannonhalmi
kiváltságlevél a konfliktust egyenesen
úgy
jellemezte, mint „a németek és a
magyarok
között támadt igen nagy
viszályt”. Ezek a
„németek” alkalmasint nem
csupán a
Gizellával érkezett, nyilván
kevés
számú, de fejlett haditechnikát
képviselő
német lovagot jelenthetik, hanem
említésük
úgy is értelmezhető: reguláris
német
császári sereg bevetésére
is sor
került István oldalán Koppány
ellenében.
-
A
lázadást Koppány
szította, a háborút is ő
indította.
Kizárólag magyarokból –
méghozzá az új rendtől visszarettenő,
az idegenek
iránt ellenséges, a
pogányságot feladni nem
akaró földijeiből –
álló csapatai a
kisebbik legenda tudósítása szerint
„ostrom
alá vették a közkeletű néven
Veszprémnek mondott várost, hogy ezzel
[Istvánnak]
még nagyobb gyalázatára legyenek,
amennyiben
székhelyüket épp arra a helyre
tennék, ahol a
király megszállni és
tartózkodni szokott, s
ahonnét a többi erősség
elfoglalásához
is könnyebb út nyílott”.
Koppány
Somogyból (alkalmasint a mai Somogyvár
környékéről) indult északi
irányba.
Azt a vélekedést azonban, hogy uralmi
központja a
somogyvári Kupa-várban lett volna, az ott folyt
régészeti ásatások nem
igazolták.
-
Koppány
seregének
mindenképpen meg kellett kerülnie a Balatont, s
így
jutott el Veszprém alá. A Bakony
kapujában fekvő
város talán már Sarolt
fejedelemasszonynak is
székvárosa volt, legalábbis erre enged
következtetni, hogy a veszprémi várhegy
melletti
völgyben jött létre a
görög
rítusú apácakolostor, amely elsősorban
az ortodox
hitű Sarolt szívéhez állhatott
közel. Minden
jel arra mutat, hogy István az apja korabeli
állapothoz
kívánt ragaszkodni, amikor Gizella
udvarát is e
városban helyezte el. Sok
körülmény
bizonyítja, hogy így történt.
Röviddel
Gizella és kísérete
Magyarországra
érkeztét követően –
nyilván a
kedvükért és tevékeny
közreműködésükkel –
Veszprémben
alakult meg az első, székhelyhez kötött,
latin
szertartás szerinti püspökség
Szent
Mihály tiszteletére. A pannonhalmi
kiváltságlevél a Koppány
legyőzését közvetlenül
követő időről
szólva említette, hogy „e hely
kivételével nem voltak
püspökségek
és apátságok
Magyarországon”. Ezzel
az oklevél írója Pannonhalma
elsőbbségét hangoztatta Veszprémmel
szemben (ami
igaz, hiszen a Szent Márton tiszteletére szentelt
bencés monostor alapjait 996-ban vetették meg,
míg
Veszprém püspöksége aligha
korábbi
997-nél), de mindamellett nem kizárt, hogy a
Koppány elleni harc idején már
Veszprémben
is létezett – még ha
épületben nem is
öltött testet – a
püspökség.
Utóbb rengeteg adat bizonyítja, hogy
Veszprém
számított a mindenkori magyar
királyné
székvárosának,
megkoronázására pedig a
veszprémi
püspök volt jogosult.
Valószínű, hogy
útban észak felé Koppány
csapatai akkor sem
kerülhették volna el a Bakony alji
várost, ha
akarták volna, de bizonnyal nem is akarták.
Számukra Veszprém (majd északabbra
Esztergom)
testesítette meg mindazt a „rosszat”,
ami ellen
fegyvert fogtak, vagyis István hatalmát, az
idegenek
uralmát, a kereszténységet.
-
István
Esztergomból indult
délre. A 14. századi krónika szerint a
fejedelem,
alig 16–17 éves gyermekember,
„összehívta előkelőit, Szent
Márton
hitvalló
közbenjárásával az isteni
irgalom segítségéért
könyörgött”. A kisebbik
István-legenda is
kiemeli, hogy az egymás ellen vonuló
két sereget
egészen más eszmények
hevítették.
„A király az isteni kegyelem
irányításával indult
ellenük. Ő
társaival együtt a hitben, míg amazok
puszta
fegyvereikben bizakodtak.” A krónika szerint midőn
István „összegyűjtvén a
sereget
ellensége ellen vonult, előbb a Garam
folyónál
karddal övezték”. A Garam
(németül Gran)
folyó helyett a németül
szintén Grannak
nevezett Esztergom értendő (a Garam folyó ugyanis
Esztergommal átellenben ömlik a Dunába),
így
hát a felavatásra Esztergomban, a fejedelmi
székvárosban került sor. Ez a
szertartás
Nyugat-Európában a Karoling-kor óta
szokásos eljárás volt, a kard
ünnepélyes
felkötésével
kinyilvánították, hogy viselője
érett a
fegyverforgatásra. A csatát Veszprém
közelében vívták meg. A
krónika
szerint „mindkét oldalon sokáig
és
bátran harcoltak, de az isteni irgalmasság
segítségével Szent István
fejedelem
dicsőséges győzelmet aratott”.
-
-
István
és Koppány
összecsapása az
árpád-törzsön
belüli harc volt, amelynek arról kellett
döntenie,
hogy milyen irányban haladjon a Géza
utáni
nagyfejedelem és országa. Ebben István
egy
új rendet képviselt, az új
típusú
államiságot és a
kereszténységet,
Koppány pedig a törzsiséget
és a
pogányságot. Az, hogy István
– hite
szerint– Isten segítségével
győzte le
ellenségét és rokonát,
megerősítette
mély elkötelezettségét a
kereszt, a
keresztény hit iránt. Az in hoc signo vinces
(e jelben
győzni fogsz) késő antik jóslata
István
számára is beteljesedett.
A
pannonhalmi apátság
kiváltságlevelében István
elmondja, hogy
„apátjának, Anasztáz
úrnak a
közbenjárására,
tanácsával
és
kívánságára” a
monostor
számára a montecassinói Szent
Benedek-apátság
kiváltságát
engedélyezte, „ugyanis ezen [a pannonhalmi]
monostor
testvéreinek szent imái miatt az előbb
írt
Anasztáz úr
tanácsától és
állandó
segítségétől
felbátorítva
győzedelmeskedtünk”.
(Anasztáz a pannonhalmi apáti tisztet nem
997-ben, hanem
1002-ben viselte.) A frissen alapított pannonhalmi
apátság szerzetesei – Adalbert
munkatársai
és tanítványai –
tehát
imáikkal járultak hozzá a győzelemhez.
Ebből az
adatból kitűnően István kapcsolatban
állott azzal
az Anasztázzal, másik nevén Aserikkel,
aki a
lengyelországi Meseritz apátja volt, de
–
akár több ízben is –
megfordulhatott a magyar
fejedelemi udvarban.
-
A
lelkiekben megerősödött fiatal
István diadalát a csatamezőn azoknak a
németeknek
köszönhette, akik seregében vezető
szerepet
töltöttek be vagy harcosként
küzdöttek
Veszprém alatt. A pannonhalmi oklevél
István
nevében elmondja, hogy amikor értesült
Koppány
lázadásáról,
„nagy
bizonytalanság fogott el: milyen tanácsot adjak
háborgó lelkemnek? Ekkor
Pázmány, Hont,
Orci vezérek és Domokos érsek
úr
jelenlétében fogadalmat tettem Szent
Mártonnak,
hogy ha az ő érdemei révén
\…
győzedelmeskedem”, a pannonhalmi monostort gazdagon
megajándékozza. (Az „érsek
úr”
kifejezés nem 997-re, hanem néhány
évvel
későbbi időre vonatkozik.) Az oklevél e
helyütt
tehát felsorolta azokat, akikre István első
renden
számíthatott. Közülük
többel
utóbb különböző
forrásokban
találkozunk. Személyük azért
fontos, mert
részint ők alkották István legbelsőbb
munkatársait. Hont és
Pázmány talán
testvérek voltak, mint ezt egyébként
róluk
hiteltelen hírek sorában a 13. század
végi
krónikás, Kézai Simon ránk
hagyományozta. A 14. századi krónika
két
különböző helyen
kétféle
tudósítást közölt
róluk. Az egyik
szerint már Géza fejedelem idejében
Magyarországra jöttek, tőle
„tágas és
nagy örökadományokat” nyertek. A
másik
krónikahelyen arról olvashatunk, hogy a
Koppány
elleni háború napjaiban érkeztek ide.
Az előbbi
tudósítás aligha lehet
helytálló,
hiszen Géza világiaknak tett
birtokadományairól mit sem tudunk (a
jutalmazás e
módja gyakorlatilag majd Istvánnal veszi
kezdetét), ráadásul a
német-magyar viszony
sem kedvezett 996 előtt az efféle betelepedésnek.
Legfeljebb arra gondolhatunk, hogy a testvérpár
még valóban Géza
életében, 996-ban,
de Gizella kíséretében
(tehát nem –
mint Kézai mondja –
Svábföldről, hanem
Bajorországból) érkezett
Magyarországra. A
krónika egyik híre szerint ők lettek volna azok,
akik a
fiatal fejedelmet „a Garam folyóban
német
módra karddal övezték”, a
másik szerint
pedig itt István „testi
épsége
védelmére két főembert
állított,
Hontot és Pázmányt”. Ez arra
mutat, hogy
István legbelsőbb köréhez tartoztak.
Pázmány később eltűnik
szemünk elől, Hont
viszont a nevét viselő
várispánság
és vármegye ispánjaként
utóbb is a
királyság elitjéhez tartozott. A
testvérpár nevét később egy
nagyon
befolyásos és igen gazdag
magyarországi
nemzetség, a Hont-Pázmány genus
viselte.
-
A
Koppány elleni harc vezére
Vecelin volt. Róla a krónika több
helyütt
szólt. Megtudjuk róla, hogy
„szintén
Bajorországból, Wasserburgból
jött be, aki
Szent Istvánnal Somogyban [Somogyvárott?]
Koppány
vezért megölte. Ő volt ugyanis azon a napon a
hadsereg
kapitánya.” Más helyen arról
olvashatunk,
hogy István „egész serege
élére
és vezetőjéül a német
nemzetiségű
jövevényt, Vecelint tette \… A
csatában
Vecelin ispán megölte Koppány
vezért,
és őt Szent István akkori fejedelem
bőséges
javadalmakkal adományozta meg.” Wasserburg az Inn
folyó mellett fekszik a hajdani Bajorországban.
Vecelin
családja a 9. század végén
az Ostmark (a
későbbi Ausztria) élén állt
határgróftól eredt
nemzetség egyik
ágába tartozott, de igazán rangos
és
előkelő eredetűnek ennek ellenére nem mondható.
Vecelintől a középkori magyar Rád genus
eredt, amely a 12.
századig egyike volt a legbefolyásosabb
magyarországi nemzetségeknek.
A
pannonhalmi
kiváltságlevélben említett
Orci
utóbb nem szerepel forrásainkban,
történeti
hitele azonban nem vonható kétségbe.
Somogy
megyében már a középkorban
megvolt és
ugyanott a mai napig létezik egy Orci nevű falu, amely a
Koppány ellen szerepet vállalt Orci
vezér
nevét őrzi. Könnyen lehet, hogy Orci
leszármazottainak emlékét viseli a
Somoggyal
szomszédos Tolnában birtokos Harc
nemzetség neve.
Hont, Pázmány, Vecelin és Orci
német
voltára nevük német eredete is
bizonyságul
szolgál. Alapos a gyanú, hogy a pannonhalmi
oklevélben Pázmány, Hont és
Orci
vezérek társaságában
szereplő Domokos is
Gizella kíséretébe tartozott. Domokos
997-ben
persze még nem érsek, hanem pap volt, 1001-ben
viszont ő
lett a legelső esztergomi érsek. A fentebb elősorolt
világiak, lovagok mellett Domokos képviselheti a
bajor
hercegnő papi kíséretét.
-
Rajtuk
kívül még
több más személyről, illetve
családról
tudjuk vagy gyanítjuk azt, hogy
Bajorországból
Gizellával együtt érkeztek
Magyarországra.
Egyértelműen közli ezt a 14. századi
krónika
a Vas megyében birtokos Hermány
nemzetségről: ez
„Gizella királynéval jött be.
Nürnbergi
szabad emberek, örökbirtokokat tekintve
szegények.” Egy 1212. évi
oklevél
arról szól, hogy egy,
szabadságát ekkor
visszanyerő Sopron megyei család őse, Kál szabad
emberként, Szent István király
idejében,
Gizella királyné
szolgálatában
érkezett ide
Németországból, és
mivel akkor ritka volt a lakosság Sopron vár
megyéjében, szabadon és minden
kötelezettség nélkül
választott
földet és lakóhelyet. Alapos a
gyanú, hogy a
Babócsaiak őse, Tibold szintén Gizella
kíséretébe tartozott, a hely ugyanis,
ahonnan
jött, a felső-ausztriai, Duna menti Schaumburg vár
a 10.
században Bajorország része volt. Nem
kizárt, hogy ugyanez mondható el az Ajka, az
Igmánd és a Pápa magyar
nemzetségek első, a
nemzetségnek nevet adó
tagjáról is.
-
A
rendkívül gyér
forrásanyag ellenére egész sor bajor
származású személyről
és
családról lehet kimutatni vagy
valószínűsíteni, hogy Gizella
oldalán
jöttek Magyarországra, s nagy szerepet
játszottak
Koppány leverésében. Igazi
meglepetéssel
szolgál viszont, ha térképre
vetítjük,
hogy utódaik hol rendelkeztek a 11. századra,
István korára visszamenő birtokokkal. A
Rád
nemzetség Észak-Somogyban, a
Babócsaiak
bél-Somogyban birtokoltak, Orci falu
Közép-Somogyban
fekszik. Kál Sopronban választott
magának szabadon
birtokot, a Hermány genus
földjei Vasban terültek el. Az Igmánd
nemzetség
Komárom, az Ajka és a Pápa nem pedig
Veszprém megyét mondhatta a
középkorban
otthonának. A Hont-Pázmány genus
ősi javai Esztergom és
Hont megyében voltak. Egy 1135. évi
oklevél
szerint Szent István király a Duna mellett, annak
bal
(felvidéki) partján, Csenke faluban Hont
ispán
számára állatok
legeltetésére, a
pásztoroknak pedig földművelésre 20
ekényi
földet adott. Hont fia, Bény a Garam
folyó mellett
jutott szintén István király
adományából 10 eke
földhöz,
kaszálóhoz és berekhez, amit
– az
adományos nevéről – Bénynek
neveztek.
Ugyancsak István király adta a szintén
e
nemzetségbe tartozó Lampert ispánnak
Marótot és Palatnyát. Csenke
és Bény
Esztergom megyében, Marót és Palatnya
Hontban
feküdt. Feltűnő, hogy a Gizella
kíséretébe
sorolható, bajor eredetű személyektől
leszármazó magyar nemzetségek ősi
földjei
kivétel nélkül az ország
nyugati
harmadában feküdtek, Somogyot
leszámítva a
Balaton vonalától északra
húzódó vidéken, azaz
Észak-Dunántúlon és a
Felvidék
déli sávjában. Ez azt jelenti, hogy
István
997-ben csak e területen gyakorolt tényleges
hatalmat,
hiszen itt volt módja birtokok
adományozására. Ehhez
járult 997-ben a
Koppánytól megszerzett Somogy, amely
délen
egészen a Száváig nyúlt.
István nem
rendelkezhetett tehát sem a Dunától
keletre fekvő
hatalmas kárpát-medencei
térségekkel, de
még a Délkelet-Dunántúllal
sem.
-
E
következtetést perdöntő
módon erősíti meg a 14. századi
krónikakompozíció Koppány
sorsáról szóló
tudósítása. Eszerint István
a megölt
Koppány holttestét „négy
részre
vágatta: az első részt az esztergomi, a
másodikat
a veszprémi, a harmadikat a győri kapuhoz küldte, a
negyediket pedig Erdélybe”. Úgy tűnik,
a
Koppánnyal szemben alkalmazott büntetés
közeli
párhuzama keleten, a volgai
bolgároknál lelhető
fel. (Ha ez igaz, a keresztény István
pogány
büntetési módot választott
pogány
ellenfelével szemben.) Logikus arra gondolni, hogy
István
a tetem egyes részeinek
szétküldésével
azt kívánta kinyilvánítani:
ura a
helyzetnek, és keményen leszámol
mindenkivel, aki
ellene fellépni merészel. A felsorolt
négy hely
közül Erdély 997-ben bizonyosan nem
tartozott
István fennhatósága alá,
hiszen ott Gyula
(Sarolt testvére) önálló
hatalmat gyakorolt.
István ezzel a gesztussal akár azt is
üzenhette
apósának, hogy ő mint nagyfejedelem és
mint Sarolt
fia mindkét jogcímen igényt tart
Erdélyre.
Amennyiben azonban 997-ben István még nem gondolt
erre, a
csonk Erdélybe küldése
fenyegetés helyett
megnyugtatásul is szolgálhatott: azt
üzenhette
Erdélybe, hogy megvédte anyját, a
keresztény Saroltot a pogány Koppány
házasságától. A
másik három
vár, amelynek kapujára István
kiszegeztette
Koppány testrészeit, egészen
bizonyosan uralma
alá tartozott. Esztergom saját
székhelye volt,
Veszprém Sarolté és
Gizelláé, Győr
pedig – az előző kettőhöz hasonlóan
– a
legkorábbi magyarországi
püspöki
székhelyek közé
számítható.
-
-
Mindez
világosan arra mutat:
Esztergom, Veszprém és Győr körzete volt
az a
terület, amelyen István
fennhatóságot
gyakorolt. Ez meglehetősen kicsiny terület volt, hiszen csak a
Dunántúl északi része,
valamint (Esztergom
említéséből következtetve) a
nyugati
Felvidék déli sávja tartozott
hozzá.
997-ben, Koppány
lázadásának
leverése után ehhez járult
még Somogy, s
pontosan ez az a körzet, amelynek földjeiből
István
997-ben Gizella kísérete tagjainak
adományokat
tett. A kétféle vizsgálati
megközelítés azonos eredménye
roppant
valószínűvé teszi, hogy e
területen kell
keresnünk Géza, illetve István
országát, azt a térséget,
ahol a 990-es
években uralmi körzetük volt. Ez egybeesik
az
esztergomi érsekség eredeti
(északról a
Dunához simuló) területével,
valamint a
veszprémi és a győri
egyházmegyével. A
Kárpát-medence többi
részével 997-ben
István még nem rendelkezett, ott
önálló, a nagyfejedelemtől legfeljebb
elvi szinten
függő, ténylegesen azonban tőle teljesen
független
törzsi hercegségek (törzsi
államok)
terültek el.
-
A
Koppány felkelését
követő büntetések előre
jelezték, hogy milyen
sors vár a következőkben mindazon törzsi
hatalmasságokra (országukra és
népükre), akik szembehelyezkednek
Istvánnal. A 14.
századi krónika
tudósítása szerint
„sok magyar nemest taszítottak rút
szolgaságra, akik Koppány vezérhez
csatlakoztak,
és a keresztséget meg a hitet
elutasították”. A pannonhalmi
kiváltságlevél szerint
István – Szent
Márton számára tett
fogadalmának
megfelelően – Somogy minden tizedét a monostornak
adta, a
veszprémi püspöknek pedig (aki eszerint
már
létezett Koppány leverésekor)
kárpótlásul a Kortó
udvarházat
juttatta az ahhoz tartozó emberekkel. E Kortó
közvetlenül Somogyvár
szomszédságában feküdt, itt
gyanítható Koppány uralmi
központja. A
tizedadományról szólt a 14.
századi
krónika is: „Szent István fejedelem
Istennek tett
fogadalmát híven teljesítette, ugyanis
a
Koppány vezér tartományában
levő
összes népet, a szabadok, a
gabonafélék
és a nyájak tizedeit örök jogon
Szent
Márton monostorának rendelte adni.” A
Hartvik-féle István-legenda ezt még
megtoldotta
azzal, hogy ha valamely somogyi embernek
„történetesen tíz gyermeke
született,
tizedik magzatát Szent Márton
kolostorába kellett
adnia”. A kisebbik
István-legendából
felsejlik, hogy István először igen
szigorúan
járt el Koppány népével:
„Őket
és utódaikat mind a mai napig az
egyház
szolgájává tette. Később
főembereinek
közbenjárására
fontolóra vette, hogy a
javakból csupán tizedet adjanak, nehogy
nyomorúságukban a föld
színéről is
kivesszenek.” István tehát
kevés
kétséget hagyott a tekintetben, hogy igen
kemény
kézzel Iát hozzá a
pogányság
felszámolásához, a
kereszténység
elterjesztéséhez, és az
ellenszegülőket
személyes szabadságuk (a nomád ember
legfőbb
büszkesége) elvételével
sújtja,
és járulék(ok)
fizetésére
kényszeríti. A Koppány felett aratott
győzelem
haszonélvezői a pannonhalmi apátságon
kívül az Istvánt katonai sikerhez
segítő
német lovagok lettek. A legfőbb győztesnek azonban
István
tekinthető, aki Koppány leverésével
bizonyította, hogy övé a főhatalom a
Kárpát-medence nyugati felében,
és
példát mutatott, hogy további sikerei
esetén milyen sors vár a
térség
középső és keleti
részére is.
-
Vissza
Az
oldal
mentését 2009.04.13.01.09-kor
végeztem,s
nagyon köszönöm az alkotó
munkáját!
-
Forrás:
http://mek.niif.hu/05000/05000/html/kristo013.html
-
Képek: Képes Krónika